A martonvásári veterán hárs ápolása

A Brunszvik-kastély parkjában található kislevelű hárs ápolása igazi szakmai kihívás elé állított minket. A projekt egészen összetett volt, messze túlmutatott a szokásos ápoló metszésen, hiszen betont is véstünk, támrendszert is építettünk. A park legidősebb fája nem csak dendrológiai, hanem kulturális kincs, amelyet még Brunszvik Teréz ültetett az 1790-es években.

Brunszvik Teréz amellett, hogy az óvodai nevelést meghonosította Magyarországon (ő hozta létre 1828-an az első óvodát idehaza), sokat tett a martonvásári kastély kertjének kialakításáért is, az emlékirataiból tudjuk, hogy tevékenyen részt vett ebben a munkában is. Saját kezűleg hársfákat ültetett kör alakban, ezt Hársfa Köztársaságnak nevezte el, amelyben minden fát egy-egy barátjáról vagy családtagjáról nevezett el, az egyiket például Ludwig van Beethovenről. Erről így ír Brunszvik Teréz a naplójában:

"Beethoven eljött Budára, eljött Martonvásárra is, és mi felvettük abba a kis köztársaságba, amelynek csupa kiválasztott férfi és asszony volt a tagja. Egy kerek térséget magas fákkal ültettünk be; minden fa egy-egy tag nevét viselte, és ha egyik-másik nagy fájdalmunkra távol is volt, mégis beszélhettünk e jelképeikkel, örömet s okulást merítve szavaikból. Igen gyakran megtörtént, hogy reggeli köszönés után a fához fordultam tanácsért, és az én fám sohasem fukarkodott a felelettel!"

A martonvásári kastélyparkban már csak egyetlen példány él a "Hársfa Köztársaság" tagjaiból, a mi veterán hársunk. Különleges élmény volt ott lenni és segíteni a fának. 

A hárs törzsében lévő hatalmas odút kitisztítottuk: két nagy betontömböt és némi földet is eltávolítottunk belőle. Mivel a fa elkezdett belegyökeresedni az odú belsejébe is, így a föld egy részét meghagytuk, hiszen minél nagyobb gyökérzettel rendelkezik a fa, annál nagyobb koronát tud fenntartani.

Az odú belsejéből a kézzel könnyedén lemorzsolható holtfa-részeket eltávolítottuk, így könnyebben ki tud száradni ez a rész, a farontó gombák működése is lelassulhat, mert a számukra kedvező közeget csökkentettük. 

A modern faápolási gyakorlatban már nem használunk marókat vagy más eszközöket a korhadt részek eltávolítására, mert ezekkel könnyen átüthetnénk a mindössze egy sejtsor vastag belső lerekesztést. Ha pedig ez megtörténne, akkor tovább rontanánk a helyzeten és éppen a gombáknak kedveznénk. 

Mivel a törzset egy pár centiméter vastagságú élő rész tartja csupán, ezért minden vázágat alátámasztottunk. Ehhez a könnyűszerkezetes házaknál is alkalmazott talajcsavarokat használtunk, így a gyökértér bolygatása és a gyökerek elvágása nélkül tudtunk alapot biztosítani az ágakat tartó rudazat számára. 

A támrendszer hossza állítható, így, ha a későbbiek során bármelyik vázág tovább gyengülne vagy sérülne, akkor az új helyzethez is adaptálható lenne az egész rendszer. 

Mivel elsődleges célunk a feszülő rostok tehermentesítése volt, rá is emeltünk a vázágakra, így köztes anyag beépítése felesleges lett volna a tömörödés miatt. Az ágakat tartó kengyeleket pedig Pubi kolléga a helyszínen készítette, hogy azok pontosan követhessék a fa méreteit.

Bár az alátámasztás jelentős mértékben tehermentesíti a törzset, a csőszerűen kikorhadt vázágak állapotán önmagában nem javít, ezért a fa statikai helyzetének stabilizálása érdekében a lombozat mintegy egyharmadát lemetszettük.

Az erősebb visszametszés hatására az ágvégeken vízhajtások jelennek meg. A későbbi ápolások során a megerősödő hajtások egy részét meghagynánk és ezeket rövidítve egy kompaktabb, elbokrosodó koronát alakítanánk ki és tartanánk fenn. 

Egy kedves megbízóm fogalmazott úgy egyszer, hogy amit csinálunk, az nem csupán faápolás, hanem egyúttal emlék-mentés is, közben meg üzenet is a jövőnek. Miközben Martonvásáron dolgoztunk, újra és újra ez járt a fejemben és arra gondoltam, hogy ennek a hársfának bizony sokáig itt kell maradnia velünk – és még utánunk is.