A móri "betonos" hárs ápolása
Vannak olyan projektjeink, amelyek sok szempontból igazán különlegesek – az egyik legemlékezetesebb tavalyi munkánk a móri "betonos" hárs ápolása volt. Nem csupán metszettünk, előkerült a koronabiztosító kötél, de szükség volt vésőgépre, sarokcsiszolóra és más bontószerszámokra is. Mielőtt rátérnék az ápolási munkálatok részletezésére, egy kis történeti kitekintést tennék a fa kapcsán.
A hársfa szerves része a település életének. A helyi közösség számára különösen fontos, történelmi érték, találkozási pont és városképformáló elem. Az utca, amelyben áll éppúgy róla kapta a nevét, mint ahogyan egy itt megrendezett fesztivál is.
A Hársfa utca hársfájáról Szakonyiné Beke Marianna helyismereti könyvtárostól tudtam meg többet, még a nyugdíjba vonulása előtti utolsó munkanapján is a segítségemre volt és információkkal valamint gyönyörű fotókkal halmozott el – neki ezúton is köszönöm, hogy ezeket a kincseket most megoszthatom a bejegyzésben.
A legkorábbi fellelt anyag egy a múlt század elején készült képes levelezőlap, itt még kettő hársfa szerepel a háttérben – azt sajnos nem tudjuk, hogy pontosan mi történt a másik hárssal. Az 1952-ben készült "Mór városkép és műemléki javaslata" című gépiratban még mindkét fát a műemlék besorolású pincével együtt "feltétlenül fenntartandó"-ként említik.
Mind az 1960 táján készült fotón, mind az 1980-as évek elején készült két fekete-fehér felvételen még kettő fa látható, a még most is élő hársat ekkor tervezték betonnal kiönteni, az egyik képen látható is az erre a célra készített vasalat. A később készült fotókon már csak a "betonos" hárs látható.
A kikorhadó törzs betonozása a tömbbe vésett felirat szerint 1988-ban történt, ezzel próbálták helyreállítani a fa statikáját. Bár ma már nem használunk semmilyen odúkitöltést vagy -fedést, így betonozást sem végzünk ilyen esetekben, de az akkori ismeretek szerint ez tűnhetett a legjobb megoldásnak. A szándék nemes volt, a kivitelezés pedig precíz és a beton időtállónak bizonyult. A beton ívéből ma is jól látszik, hogy milyen hatalmas fával van dolgunk.
Ma már tudjuk, hogy tökéletes odúzárás nem létezik, a beton takarásában láthatatlanul folytatódik a korhadás és az árnyékos, zárt közeg optimális életteret nyújt a gombák számára, amik így tovább gyengíthetik a fát. Illetve mint minden megerősítéshez, sajnos ehhez is hozzászokik a fa és a természetes immunválaszok elmaradnak, hiszen kvázi megoldjuk helyette a problémákat. (Hasonló a helyzet a fiatal fák karózásánál vagy a törzsek náddal történő megerősítésénél. A kis fácskák ilyenkor irreálisan nagy koronát nevelnek, hiszen a vékonyka törzs a náddal együtt simán megtartja azt, így a fa nem is bajlódik a vastagodással.)
Azért, hogy ne forduljon le az akkor már csak félkör alakú vázrész a betonról, a törzset acélpántokkal is megerősítették. Mivel ezek összegyógyultak a fával és nem tudtuk lebontani, így a műszeres favizsgálat is ellehetetlenült, hiszen ilyen extrém körülményeket nem tudunk betáplálni a gépbe.
A betonból csak a sarjadó hegszövet útjába eső darabokat véstük le, így nem kell zárványokkal bajlódnia a fának.
Feljebb haladva ismét találkoztunk egy vaspánttal, ezúttal a koronaalapnál, valószínűleg amolyan korabeli koronabiztosításnak szánták, a két megmaradt vázágat fogta össze – ez is acélpántokból és az őket összekötő vasdarabból állt. Mivel azonban ez a rendszer nem képes követni a fa növekedését, a vázágak vastagodás közben elérték az acélpánt széleit, a vázágak el is haltak emiatt. Itt kibontottuk a vasat a fából és modernebb koronabiztosító kötéllel pótoltuk – ez a kötél valamelyest hagyja mozogni a vázágakat, így a fa is reagálhat a helyzetre, elnőheti a problémásabb részeket és a csepp alakú fonatnak köszönhetően vastagodhat is, a kötés erre bőven enged teret.
Az elhalt vázágat visszabontottuk és élőhely-jelleggel hagytunk belőle egy két méteres szakaszt. Az alatta lévő bekorhadás elnövésére valószínűleg a fa már sosem lesz képes, ezért is döntöttünk egy kisebb korhadt szakasz meghagyása mellett, ezzel igyekeztünk az eddig odaszokott élővilágnak is kedvezni.
Jórészt vízhajtásokból állt a korona, így további metszéseket szinte csak metszőollóval és kézifűrésszel végeztünk. Egy-egy ág elérte és súrolta a tetőt, így ezeket rövidítettük, illetve a másik oldalon a vezetéket szabadítottuk ki az ágak közül.
Az alsó vaspánt esetében nagyon sokat hezitáltunk, hogy megpróbáljuk-e levenni, mivel ez is vágja a szállítószöveteket. Ugyanakkor nem tudtuk eldönteni, hogy mennyiben járul hozzá a fa statikájához és vajon valóban lefordulna-e a betontömbről a szinte csak pár centiméteres vastagságú, élő, eredeti törzsdarab, így megtartottuk a pántot.
A fa vitalitása egyébként kiemelkedő, így kettő-három évente egy hajtásválogató metszéssel még nagyon sokáig megtartható a Hársfa utca ikonikus jelképe.
Aki Móron jár, mindenképpen kanyarodjon el a Hársfa utcába és csodálja meg ezt a gyönyörű veteránfát!