Veteranizáció – történeti áttekintés és egy új alkalmazási mód

Ha rövid definíciót keresünk, szerintem valahogy így hangozhatna: egy fa állapotának tudatos rontása azért, hogy az idős fákra jellemző élőhelyek és mikroélőhelyek létrehozásával kedvezzünk a biológiai sokféleségnek, miközben a kezelt fa életben marad. Ez első hallásra meglehetősen sarkos, sőt vad megfogalmazásnak tűnhet, de ebben a bejegyzésben igyekszem részletesen bemutatni, hogy miért lehet égető szükségünk erre a technikára – akár lakott területi fák esetében is.

Kicsit messzebbről indítanék, és igyekszem napi szinten felmerülő kérdéseket hozni, hogy még kézzelfoghatóbb legyen, miért gondolom ezt egy remek megoldásnak.

Erdészeti körülmények között egy erdősítés során – fafajtól, termőhelytől és az alkalmazott technológiától függően – jellemzően jóval sűrűbben ültetnek, mint amekkora helyre a kifejlett fáknak később szükségük lenne. De sokszor a kertészeti gyakorlatban is mindössze néhány méteres tőtávolsággal számolnak. Ez jól látszik számos városfásítási programnál is.

Ahogy a fák cseperednek, a koronák elkezdenek összeérni és a fényért való versengés közepette elnyurgulnak. Az erdészek ezen a ponton gyéríteni kezdenek: időről időre csökkentik az egyedszámot, kivehetnek akár minden második fát vagy komplett keresztsorokat. Így a megmaradó fák nagyobb növőtérhez jutnak, a koronák tovább fejlődhetnek, a törzsek pedig vastagodhatnak.

Erre a folyamatra – mármint arra az egyszerű tényre, hogy a fák bizony nőnek – a kertészeti gyakorlatnak nincs igazán egységes válasza. Persze van, ahol az erdészetihez hasonló módszer érvényesül, van, ahol eleve kevés fával terveznek és olyan is akad, ahol már a tervező sem biztos benne, hogy a fák egyáltalán megmaradnak. A veteranizálás – számos egyéb hasznos tulajdonsága mellett – erre a problémára is kínálhat egy lehetséges választ.

De ugorjunk vissza egy kicsit az időben, és nézzük meg, honnan is indult ez az egész, és eredetileg miért volt rá szükség!

A kopaszfőre metszést bizonyos szempontból akár a veteranizáció előfutárának is tekinthetjük, hiszen ezeknél a fáknál volt először megfigyelhető, hogy a folyamatos visszavágások következtében üregek és korhadások alakultak ki és az így keletkező odúkban pedig olyan élőhelyek jöttek létre, amelyek elsősorban az idősebb fákhoz kötődnek. Persze itt még szó sem volt tudatos élőhelyteremtésről.

A mai, modern értelemben vett veteranizációval Angliában, a Hatfield Forest területén már az 1990-es évek során kísérleteztek. Erre azért volt szükség, mert az igazán idős, sokszor sérülésekkel, korhadásokkal és odúkkal tarkított fák száma az elmúlt évszázadok során jócskán megcsappant, ezzel együtt pedig az idős fákhoz kötődő élőlények száma is megfogyatkozott. Egyfajta generációs hézag kezdett kialakulni: sok lett a fiatalabb fa és nagyon kevés az igazán öreg. 

Csakhogy vannak olyan élőhelyek, amelyek természetes körülmények között jellemzően csak hosszú idő elteltével, idős fákon jönnek létre, és egy többszáz esztendős, odúkkal, repedésekkel tarkított fán olyan fajgazdagság alakulhat ki, amelyet egy fiatal fa egyszerűen még nem tud biztosítani. Így az lett a feladat, hogy ezeket a – normál esetben csak az idő múlásával kialakuló – sérüléseket, odúkat, élőhelyeket megpróbálják imitálni és ezzel felgyorsítsák bizonyos, idős fákra jellemző struktúrák kialakulását: elkezdték mesterségesen "öregíteni" a fiatalabb faállományok egy-egy tagját.

Különböző eszközök segítségével odúkat és kéregsérüléseket hoztak létre, ágletöréseket és más természetes sérüléseket próbáltak utánozni; előkerült a mászóvas, a fűrész, de még robbantással is próbálkoztak. Ma már ezeket a beavatkozásokat akkus gépekkel, különböző marófejekkel és alig pár kilós felsőmarkolatos láncfűrészekkel tudjuk elvégezni.

A technológia nem keverendő össze a hazai erdőgazdálkodásban is alkalmazott gyűrűzéssel, amikor azért okoznak sérülést a fák törzsén, hogy azok teljesen elhaljanak és így álló holtfa keletkezzen, annak minden ökológiai előnyével. Részleges gyűrűzés ugyanakkor maga is lehet veteranizációs technika, például egy-egy ág esetében.

A veteranizálásnál éppen az a lényeg, hogy a kezelt fák életben maradjanak. Emiatt a szakemberek folyamatosan próbálnak egyensúlyozni aközött, hogy a létrehozott sérülés már kellő mértékű legyen ahhoz, hogy új életterek nyíljanak meg, ugyanakkor ne legyen olyan súlyos, hogy a fa belehaljon.

A brit kísérleteket követően más európai, főképp észak-európai országokban is egyre nagyobb figyelmet kapott a veteranizáció. A tapasztalatok és a szakmai anyagok száma folyamatosan gyarapszik, a kezelt fák hosszú távú monitorozásának köszönhetően pedig egyre részletesebb információk állnak rendelkezésre arról is, hogy hogyan reagálnak a különböző beavatkozásokra és milyen mikroélőhelyek alakulnak ki rajtuk.

Ezen a ponton elérkezett az idő egy rövid fogalommagyarázathoz! A következő kategóriák nem választhatók el teljesen egymástól, és van, ahol átfedés is lehet közöttük. Így bár kevésbé egzakt magyarázattal tudok szolgálni, remélhetőleg a lényeg és a különbségek érthetőek lesznek.

Matuzsálemfa: nagyon idős fa, amelynek kora mellett a természetvédelmi vagy éppen a történeti, kulturális értéke is jelentős lehet.

Veteránfa: olyan fa, amelyen az idős fákra jellemző mikroélőhelyeket találunk. Akár fizikai behatások is okozhattak rajta olyan sérüléseket, amelyek korhadáshoz, odúk képződéséhez vezettek, és ezáltal számos élőlény számára kedvező közeg alakult ki. A veterán fáknál elsősorban ezeknek a tulajdonságoknak, az élőhelyi jelentőségnek van szerepe, így nem feltétlenül beszélünk nagyon idős egyedekről.

Veteranizált fa: olyan fa, amelyen mesterségesen hozunk létre sérüléseket annak érdekében, hogy az idős fákra jellemző odúk és más mikroélőhelyek hamarabb kialakuljanak. Fontos, hogy a fa az okozott sérülések ellenére továbbra is életben maradjon.

Élőhelyfa: elpusztult, kiszáradt fából ökológiai céllal megtartott törzsdarab, esetleg egy-egy vázágszakasszal. A meghagyott részek hozzájárulnak a biológiai sokféleséghez, hiszen különböző rovarok, gombák és madarak is birtokba vehetik őket. Ezeken a törzsdarabokon is igyekszünk mesterséges odúkat, ágletörés-szerű vágásokat és repedéseket létrehozni. Ennek pedig kettős célja van: egyrészt az élőhelyteremtés elősegítése, másrészt a korhadásmenedzsment – utóbbinak a biztonság szempontjából van jelentősége.

Fekvő holtfa: korhadt vagy korhadó fadarabok, amelyek a talajszinten vonzzák a táplálkozni vágyó vagy éppen menedéket kereső élőlényeket. Emellett egyfajta szivacsként is működnek: segítenek minél tovább megtartani a csapadékot az adott területen. Illetve lebomlásukkal fokozatosan visszajuttatnak tápanyagokat is a talajba.

Némi fogalommagyarázat után pedig térjünk is vissza a veteranizációhoz!

Nyakunkon a klímaváltozás, számtalan károsítóval kell megküzdeni fáinknak és sokszor már annak is örülünk, ha életben maradnak. Jogosan merülhet fel a kérdés: a veteranizáció kell egyáltalán nekünk? A határozott válaszom az, hogy igen. Nagyon is kell, mert ez a technológia egyszerre több problémára kínálhat megoldást.

A szívünknek és a szemünknek is az a kedves, ha az elültetett fák törzsszáma megmarad, miközben egészséges, nagy fák vesznek körül bennünket. Csakhogy ha sok fát ültetünk egymáshoz közel, akkor előbb-utóbb szembe kell néznünk a fák elnyurgulásának problémájával is.

És itt jutunk el ahhoz a kérdéshez, ami engem személy szerint sokat foglalkoztat: vajon a természetvédelmi célból már régóta alkalmazott veteranizáció módszeréből át lehet-e emelni valamit a lakott területi faállományok kezelésébe?

Mi lenne, ha nem egyszerűen gyérítenénk, és nem is sövényszerűen, egyszerre vágnánk vissza az utcai fasorok összes nagy fáját, hanem diverzifikálnánk?

A vitális, szép fákat ápolnánk, szükség esetén akár koronabiztosítást is beépítenénk és hagynánk őket tovább fejlődni. A nyurga, alászorult, gyengébb fákat pedig visszavágnánk. Annak érdekében pedig, hogy a visszavágott fák ne hozzanak végtelen számú vízhajtást és ne legyen extrém növekményük, faraghatnánk rájuk néhány odút, készíthetnénk repedéseket és szakadt ágvégeket. Ha pedig már egyébként is furkálunk, odafigyelhetnénk arra is, hogy az odúk és más furatok tájolása megfelelő legyen egyes rovarok vagy madarak számára. Tehát gyakorlatilag némelyik fát veteranizálnánk. Ezzel az egyébként is szükségessé váló állománynevelési beavatkozás nem csupán egy fa visszavágását jelentené, hanem egyben új mikroélőhelyek kialakulását is elindíthatná.

Nyilvánvalóan ez a koncepció sem szolgál örök megoldásként, nem is minden fa fogja elviselni, lesznek kiszáradó egyedek, amikből viszont élőhelyfát alakíthatunk ki.

A levágott ágakat a helyszínen ledarálhatjuk, majd az aprítékot talajtakaróként elteríthetjük. Aztán a teljes talajtakarás mellett akár a Miyawaki-koncepcióból merítve szabadgyökerű csemetéket is ültethetnénk sűrűbben egy kis foltba a kieső egyedek pótlására.

Ezekkel a minimális beavatkozásokkal egy stabil, nagy egyedszámú, igazán diverz park vagy fasor hozható létre, amely változatos korú és állapotú egyedekből állhat. Nem minden fától várnánk ugyanazt, hanem különböző szerepeket szánnánk nekik.

Ez elsőre talán vadul hangzik, de a jelenleg sok helyen alkalmazott fasorfenntartás és parkfenntartás minden eleme beteg és fenntarthatatlan, hosszú távú víziókat nyomokban sem tartalmaznak.

A földlabdás, többször iskolázott, többéves fák ültetés után stagnálnak, ha egyáltalán megmaradnak.

A fiatal fákra rászakad a támkaró, jelezve, hogy akár egy évtizede nem nézett rájuk senki

A konkuráló fák megnőnek és elnyurgulnak, ekkor pedig a fenntartók legtöbbször sövényszerűen félbevágják egy-egy komplett fasor összes fáját, szinte semmi lombozatot nem hagyva rajtuk.

A visszavágások következtében bekorhadások alakulnak ki és az így küszködő fák pedig igyekeznek visszaépíteni az eredeti koronaméretüket. Nyárfák esetében például 4-6 év alatt ismét ugyanakkorára nőhet a korona, mint a visszavágás előtt. Csakhogy ezek a koronák már vízhajtásokból állnak, amelyek többnyire korhadásokon ülnek és ezek az ágak pedig idővel bizony leszakadhatnak.

Ekkor jön, ugye, a veszélytelenítés; majd a csőszerűen végigkorhadó fákért eljön a kivágás, a tuskómarás, a talajcsere és azt hiszem, körbe is értünk.

Ennek a folyamatnak minden állomásánál kisteherautókra, hatalmas darálókra, minikotrókra, tuskómarókra és emelőkosaras autókra van szükség és így lesz ez az egész egy igazán sötét biznisz.

Az alternatíva azonban szerencsére nem a távoli jövőben van; ezek a képek már a saját fotóink egy veteranizált fasor egyedeiről. Igyekszem majd sűrűbben ránézni a fáinkra, hogy minél több tapasztalatot gyűjtsünk és tovább finomíthassuk a technológiát.